Kelemen Hunor beszámolóbeszéde az RMDSZ elmúlt négy évéről

2019.02.23 | Kongresszus


Tisztelt Kongresszus!

Kedves Vendégeink!

Barátaim!

 

Mostmár negyedik alkalommal állok Önök elé, hogy beszámoljak az elvégzett munkáról. Kétévente, amikor összeül az RMDSZ Kongresszusa, a mindenkori elnök dolga, hogy mérleget készítsen, számot adjon, elmondja: miben volt sikeres a Szövetség, és hol érték kudarcok.

A jól elvégzett munkának mindig van eredménye, és persze, mindig vannak kudarcok is, ezeket nem lehet eltitkolni és nem is szabad, be nem teljesült vágyak, el nem ért célok, megbotlasztott törekvések.

Egy számbeli kisebbségben élő nemzeti közösség politikai érdekérvényesítését céljául kitűző szervezet a legritkább esetben tud akkora változást elérni, mint amennyit és amekkorát szeretne. Az elmúlt években is meg kellett tapasztalnunk a kisebbségi politizálás lehetőségeit, annak korlátait és azt az egyszerű tényt, mely szerint az eredményesség nem mindig áll szoros összefüggésben a jóindulatú szándékkal, az elvégzett munka mennyiségével és minőségével.

Ebből pedig soha nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy abba kell hagyni a munkát. Sokkal inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy mindig talpra kell állni, mindig folytatni kell, újrakezdeni, de soha nem feladni, soha nem meghátrálni.

Nos, mindezek figyelembevételével talán megértik, hogy bár nem először állok itt Önök előtt, mégis van bennem izgalom, gyomorideg: arra kell választ adnom, vajon, elegendő volt-e a lehetőségeinkhez képest, amit végeztünk? Vajon a kompromisszumok, amiket kötöttünk, a szövetségek, amiket alkottunk és végül, de nem utolsó sorban a csapat működött-e? Nos, erről próbálok számot adni a következőkben.

Tisztelt Kongresszus!

A mi Szövetségünk megalakításának a pillanatában, közel három évtizede azt a megbízást kapta közösségünktől, hogy vívja ki az identitás megőrzéséhez szükséges egyéni és közösségi jogokat, szerezze vissza az elrabolt javakat, támogassa, szervezze a közösség építkezését és egy olyan demokratikus állam felépítését, amelyben minden polgár otthon tudja érezni magát és biztonságban tervezheti jövőjét.

Ezek a célok vezérelnek bennünket azóta is. És sok dolog, maga a világ, amelyben élünk, jelentősen átalakult ebben az időszakban, de egyvalami nem: a megbízás tartalma nem változott.

Így aztán a kérdésre kell választ keresnünk, hogy a változó társadalmi és politikai környezetben tudtunk-e erősödni szervezetként és tudtunk-e erősödni közösségként?

Mint minden Kongresszusra, ezúttal is készült egy nyomtatott, írásos beszámoló. Ha megengedik, nem fogom felsorolni az ott leírtakat. Mint látták már, vagy ha kézbe veszik, láthatják, hogy korábban is, voltak eredményeink, sikereink, az RMDSZ számos eredményt tud felmutatni az elmúlt évek során.

Most inkább a korábban feltett kérdésekre keresném a választ:

Erősebb lett az RMDSZ? Illetve: erősebb lett az erdélyi magyarság közösségként?

Az első kérdésre talán egyszerűbb a válasz.

Igen, erősödtünk.

Több okom is van arra, hogy ezt mondjam. Először is nézzük azt az utolsó politikai választást, amelyen le lehetett mérni Szövetségünk támogatottságát.

2016-ban volt két választás, amelyen az RMDSZ megerősödött, amelyből megerősödve került ki. Az RMDSZ színeiben közel 200 polgármester nyert mandátumot, és országszerte több független, illetve MPP-s polgármester is győzött a Szövetség támogatásával.

Jelentős sikert értünk el Szatmárnémetiben – hogy csak egy kiemelt példát mondjak–, a városnak négy év után ismét magyar polgármestere van. 

Négy megyében végeztünk első helyen, Hargita és Kovászna, Maros és Szatmár megyékben, illetve Biharban is RMDSZ-es tanácselnöke van a megyének. A két székely megyében magunkban, máshol pedig koalícióban másokkal vezetjük a megyei önkormányzatokat.

200-nál is több alpolgármester szolgálja a magyar közösség érdekét, többek között Kolozsváron, Temesváron és Brassóban is. Közel 2300 önkormányzati és közel 100 megyei tanácsos erősíti a magyar érdekképviseletet.

A választásokra készülve az RMDSZ stratégiai megállapodást kötött a Magyar Polgári Párttal, amelyet a parlamenti választások előtt ismét megerősített. Nem volt egyszerű mutatvány, ám ma is meg vagyok győződve, hogy ezzel a megállapodással mindenek előtt a mi közösségünk, a romániai magyarok nyertek.

A Magyar Polgári Pártot pedig tisztelettel emlékeztetném arra a stratégiai megállapodásra, amelynek köszönhetően ma kétszer annyi polgármestere van, mint volt 2016 előtt, és a parlamentben is két képviselőt tudhat magáénak, ahova eddig saját erejéből nem juthatott be.

A 2016 évi parlamenti választásokon évtizedes trendet törtünk meg. 2004 után ismét a szavazatok több mint 6 százalékát szereztük meg, így hárommal több, 21 képviselőnk lett a parlamentben, míg a szenátusban 9-en képviselik a Szövetséget, olyan körülmények között, hogy kisebb lett a parlamenti létszám, miközben lezajlott egy generációváltás is, sok fiatal, első mandátumos tagja lett a frakciónak. 

Bárki jogosan felteheti a kérdést: mihez kezdtünk ezzel a bizalommal, mire volt jó ez az eredmény?

Tisztelt Kongresszus, kedves barátaim!

A válasznak őszintének és meggyőzőnek kell lennie. Ezért érdemes egy kicsit tágabb kitekintésből közelednünk hozzá.

Miközben Romániában és a Kelet-Európában általában pártok jönnek, pártok mennek, hol egyik, hol másik ideológiát tűzve zászlójukra, pártcsaládokat és nézeteiket úgy váltogatva, ahogyan pillanatnyi érdekeik kívánják, mi itt állunk közel harminc év után is szilárdan.

És ez azért lehetséges, mert értékeink, céljaink, de akaratunk is közös.

A közösség képviselete, közös célok és közös akarat: erre a szilárd alapra épül a Romániai Magyar Demokrata Szövetség immár harminc éve. Erre épült az elmúlt négy esztendőben is. Szövetség volt és maradt: a romániai magyar emberek szövetsége és szövetségese.

Szükség van erre a szilárd alapra és szükség van arra az erőre, ami ebből következik, hiszen jogaink védelme és a közösségépítés, ma úgy tűnik, hogy egyhamar nem fog véget érni.

Amit tegnap elérünk, azt holnap megtámadják, majd megpróbálják visszarendezni. Amit ma megígérnek, azt holnap visszavonják, sőt, talán le is tagadják, hogy megígérték. Súlyos tapasztalat ez, mint ahogy az is megtörhetetlen szándék, hogy az építkezést folytatni kell.

Ilyen a kisebbségek Déva vára, csak nem az istenek átka, hanem buta politikai számítás, a nemzeti kizárólagosságra alapozott fanatizmus rombolja le.

Röviden így foglalható össze a kisebbségi jogvédelem – akár az elmúlt 4, 30, akár az elmúlt 100 esztendő perspektívájából.

Ezért volt fontos erősnek lennünk, függetlenül attól, hogy éppen kormányon vagyunk vagy sem. De azt is beláttuk, hogy mindez önmagában nem elég: tovább kell lépni.

Ha 2018 jórészt az elmúlt 100 évről szólt, akkor 2019-nek, a következő évszázad első évének a jövőről kell szólnia.

Természetesen, egy pillanatig sem gondolom, hogy száz évre előre lehet tervezni, mert nem lehet. Azt viszont pontosan tudom, hogy olyan időben élünk, amikor a változások hihetetlen sebességgel zajlanak, és nem bújhatunk el a válaszadás elől. Nem bújhatunk el az elől a kérdés elől, hogy milyen jövőt akarunk? Nem bújhatunk el, mert a most születő gyerekek vagy akár a néhány évesek is jó eséllyel megérik a 22. századot.

Újabb válaszúthoz érkeztünk tehát. Választanunk kell nekünk is, de a román társadalomnak is aközött, hogy csak a múlt század terheit visszük tovább, vagy merünk új lapot húzni a 19-re, és fejünket a jövő fele fordítjuk.

Hasonló válaszút előtt állhatott Kós Károly nemzedéke is. Az impériumváltás radikális változásokat hozott Erdélyben: gyors válaszokat, ésszerű megoldásokat kellett adni, mert az új kezdet szükségszerű volt. Ma úgy mondhatnánk, hogy jó stratégia kellett az akkori kivándorlás megfékezésére, a magába roskadó közösség reményeinek visszaállítására.

A beszámolónál tartunk, de bennünket leginkább foglalkoztató kérdés a mostani Kongresszuson éppen a jövő. Annak tervezéséhez pedig ésszerűen kell felismernünk a kihívásokat, leltároznunk eszközeinket, lehetőségeinket.

Társadalmunk és közösségünk problémái nemhogy a harminc évvel ezelőtti realitásokkal nem vethetőek össze, de még a 12 évvel ezelőttiekkel sem igazán.

 

Tisztelt Kongressz