Kelemen Hunor beszéde Verestóy Attila temetésén



Egy hosszú életen át az ember sok mindenre fel tud készülni. Jóra és rosszra egyaránt. Talán még a halálra is, feltételezve, hogy van elegendő ideje rá. Igen, mindenekelőtt az időről van szó. A megadatott időről. És arról, hogy akkor történjenek meg a dolgok, amikor eljön azok ideje. Az emberi számítással kimérhető ideje. Öntelten mondhatnánk: a halálnak sosincs itt az ideje, pedig tudjuk, hogy aki egyszer megérkezett, annak egyszer majd mennie is kell. Tudjuk, hogy a halál nem büntetés, hanem törvény.

 

Verestóy Attila halálára nem voltunk felkészülve. Felkészületlenül ért, mert az idő emberi mértéke szerint túl korán érkezett. Idő előtt! És mégis búcsúznunk kell, mert a halál előtt tehetetlenek vagyunk. Kicsik és kiszolgáltatottak.

Verestóy Attila nem egészen 64 év alatt több ember életét is leélte. Intenzíven élt, frontálisan állt szembe mindennel, ami kihívás volt előbb egy fiatal, majd egy éretté formálódó közösségi ember előtt. Egyetem után kémiai kutató, egyetemi oktató és 1989-től kezdve közösségszervező, közösségépítő politikus. A rendszerváltás pillanatától számára a politika hivatássá válik, és erre 28 éven keresztül úgy tekintett, mint egy olyan eszközre, amivel a közösség és a társadalom ügyeit előre lehet vinni.

Első találkozásaink egyikén, amikor én rádiós újságíróként kérdeztem, az volt az egyértelmű benyomásom, hogy itt áll egy ember, aki pontosan tudja, hogy miről akar beszélni. És ahol a szavak a helyükön vannak, ott a gondolat is a helyén van, hisz nem is lehet másképpen. Határozott, céltudatos ember benyomását keltette, akit semmilyen kérdéssel nem lehet kizökkenteni, letéríteni az általa választott útról. Később kollegák lettünk és ismét azt láttam, hogy Verestóy Attilának határozott elképzelése van a dolgokról, célokat tűz ki, magáénak érzi a közösség céljait és értük képes csatába szállni a nap bármely szakában. Harcos ember volt Verestóy Attila. Harcos a szó jó értelmében. Bajtárs, akivel nyugodtan indulhattál csatába, mert tudtad, tudhattad, hogy nem fog magadra hagyni. Ez a mi szakmánkban nem kevés. Ha előre küldted, mindig visszatért, s ha hátvéd volt, akkor biztonságban érezhetted magad.

Kémikusi alapképzettségéből adódóan pontosan ismerte a helyes arányt, és tudta, hogy nem lehet és szabad mindent mindennel összekeverni. Erősen hitt abban, hogy Székelyföld jövője két tényezőtől függ: egyrészt a gazdasági talpra állástól, növekedéstől, lehetőségek megteremtésétől. Másrészt a magyar identitás megőrzésétől, ami mindenekelőtt intézményeket jelent. Ugyanazzal a lendülettel és elszántsággal láttuk harcba szállni kis és nagy ügyekért egyaránt: iskoláért, templomért, nagy beruházásokért, munkahelyekért, oktatási törvényért, bármiről is legyen szó. Soha nem tévesztette szem elől a célt, de határozottan állította és aszerint is cselekedett: nem csodavárásra van szükség, hanem a mindennapi ügyek megoldására, mert azok nélkül ama nagy cél sem lesz elérhető, sőt, egyre messzibbre kerül.

Verestóy Attilával lehetett, mi több, kellett vitatkozni. Én sokat vitáztam vele, s ma határozottan állítom, hogy szerette a vitákat és azt, ha a vitából alakul ki egy közös álláspont. Nem volt könnyű őt meggyőzni, de nem volt lehetetlen sem. Odafigyelt az érvekre és volt úgy, hogy órákkal később, vagy napok múltán hívott fel, és fejeztük be az elkezdett, de be nem fejezett vitánkat. Mindig feladatot kért. Nem egy helyben ülő ember volt, aki kényelmesen megvárta, hogy rátaláljon a feladat, majd elhajol előle, vagy rátolja másra. Ő kereste meg a feladatot, és képes volt egyszerre több dolgot is vinni. A rábízott feladatot elvégezte. Cipelte magával. Tudják, vannak azok az emberek, akik semmilyen feladat elvégzéséről nem képesek lemondani. Viszik, hurcolják, nem hagyják addig, amíg nem találják meg a megoldást. Ha kell, évekig is képesek egy-egy feladatot vinni magukkal, mert azt az elvet vallják, hogy ami ma nem sikerül, azt holnap is meg kell próbálni. Attila ilyen volt. A kudarc nem bizonytalanította el, nem szegte kedvét, hanem motiválta. Nagyobb teljesítményre ösztönözte.

Hihetetlen memóriával áldotta meg a Teremtő. Úgy járt-kelt, mint aki mindent a fejében hord. Aztán erről a memóriáról egyszer csak kiderült az egyik beszélgetésünk alkalmával, hogy irodalmi műveltsége sem mindennapi. Fejből tudott szavalni Adyt és Arany Jánost, Tamási Áront nemcsak olvasta, hanem nagyon értette.

                                                                                        

Sokszor láttam őt tárgyalni a román féllel, sokszor és sok helyzetben. Ösztönösen érezte az egyes helyzeteket és kitartó volt. Tisztelték, mert tiszteletet nyújtott mindenkinek. Elsajátította azt a különleges tudást, ami nélkül Bukarestben nehéz eredményes politikai képviseletet végezni. Hatalmas energia feszítette, sokszor legyőzhetetlennek tűnt, bár ő pontosan tudta, hogy a politikában egy ember ereje semmire sem elegendő, és azt is pontosan látta, hogy a mi közös erőnk mikor és mire elegendő. Tudta, hogy nem hős áldozatokra van szükség, hanem bölcs harcosokra.

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Verestóy Attila azon kevesek közé tartozott, akikben volt elegendő alázat felállni és egyet lépni hátra. 2007-ben az európai parlamenti választásokon itt, Udvarhelyszéken, és nemcsak, az eredményeink nem voltak ragyogóak. Verestóy ezt saját kudarcának érezte, és nála a felelősségvállalás azt jelentette, hogy átadta helyét másnak. Később, nemsokára, amikor a területi szervezet visszahívta, ismét vállalta a munkát és építésbe, közösségszervezésbe kezdett. Sikeressé tette azt a területi szervezetet, amely mélyen a szívéhez nőtt, hisz az emberek nőttek a szívéhez, a táj nőtt a szívéhez.  Elvégezte azt a munkát, amit a szülőföldért minden politikusnak el kell végezni.

Még néhány hónappal ezelőtt is azért talpalt, hogy legyenek itt beruházások, fejlesztések, megfelelő feltételek ahhoz, hogy itthon maradjanak a fiatalok. Próbálta biztonságba helyezni a kézilabda csapatot, a klubot, a csodát, amely Udvarhelyen tíz éven át megtörtént. Azt is a közösség perspektívájából nézte. 

Folyamatosan kereste azokat a fiatalokat, akik tehetségesek, tenni akarnak, elkötelezettek a közösség ügye iránt. Az utóbbi években fiatalok körében az Öreg becenév ragadt rá. Amikor először a fülébe jutott, akkor elvörösödött, talán dühös volt, nem tudom, de el is gondolkodott nagyon. Végül is elismerésnek vette, mert akik így szólították, azok elismerésnek szánták. Nem volt ő öreg, dehogy volt. Ám már elég tapasztalt, bölcs és kimért volt ahhoz, hogy úgy tekintsenek rá, mint arra a férfira, akire a családban, a közösségben, a csapatban, bárhol úgy néznek, hogy tőle várják a nehéz pillanatokban az eligazítást. A segítséget. A helyes döntést. Verestóy Attila megérett erre a becenévre. Kicsit gondolkodott és azt mondta nevetve: ez nagy kiváltság!

Tisztelt gyászoló család!

Attilával az utóbbi években négyszemközt is sokat beszélgettünk. Gyakran beszélt a családjáról, rólatok: Attiláról, az unokákról, Erzsikéről. Olyankor mindig kicsit átváltozott. Mondogatta, hogy nekünk, akik sokat vagyunk távol a családtól, leróhatatlan adósságunk halmozódik fel. Ezt csak odafigyeléssel, szeretettel lehet valamelyest kompenzálni. Mert a külön töltött időt visszaadni nem tudjuk. 2015-ben és 2016-ban sokat dilemmázott, hogy induljon újabb, utolsó mandátumért, vagy hagyja abba.

A balesete után megváltozott. Másképpen látta a világot és benne az embert. Talán akkor fogalmazódott meg az a többször, több helyen elmondott gondolat, hogy Isten és ember között nincs kerülőút. Csak egy út van, egy egyenes út. Kaptam még egy esélyt, talán még egy életet, mondogatta. Azt tervezte, hogy több időt tölt a családdal, az unokákkal. Hogy visszavonul, és csak nekik szenteli azt az időt, ami még maradt. És hitte, hogy az sok idő lesz. Hosszú idő.

Nem voltam egyedül, de nem voltunk túl sokan, akik arra biztattuk négyszemközt, hogy meg kell állni. Attila 2016-ban csak lassítani tudott. Túl nagy volt a sebesség ahhoz, hogy hirtelen le tudjon állni. Azt mondta, hogy a mandátum felénél átadja a helyét, visszavonul. Erre készült. Az ő döntése volt, mi ezt így elfogadtuk. De hát tudjuk, ember tervez, Isten végez. A legerősebb test is túl gyengévé válhat néhány pillanat alatt, és a legerősebb lélek is a testtel együtt él e földi létben. Tudás, tapasztalat, érzelmek, minden-minden a személyhez kötött. Amikor elmegy, mindent magával visz. Maradnak az emlékek róla és a nyomok, amiket e földi létben maga mögött hagy az ember. Verestóy Attila bárhol járt, erős nyomokat hagyott, amelyeknek a súlya, jelentősége az évek múlásával fog igazán látszani. Ma még csak a hiány látszik, az, hogy nincs, pedig lennie kellene. Lehetne. Az emlékeket visszük mi, akik maradtunk: mindenekelőtt a családja, felesége, fia, unokái, menye, nővére, rokonai, barátai, kollégái, ismerősei, bajtársai és ellenfelei. Az emlékek fájnak és vigasztalnak. Az idő múlásával talán bölcsebbé és érettebbé tesznek bennünket is. Ennyi idő adatott meg Verestóy Attilának. Hiányozni fog, keresni fogjuk, felidézni és próbáljuk megérteni azt is, amihez sokszor az értelem csak jelentős késéssel fér hozzá.

A magam és Szövetség nevében kívánok vigasztalódást a családnak.

Emléke legyen áldott!

Nyugodj békében, kedves Attila!

 

Elhangzott 2018. február 3-án, Székelyudvarhelyen

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.