Kelemen Hunor szövetségi elnök beszéde a 9. Kolozsvári Magyar Napok ünnepélyes megnyitóján

2018.08.20 | Kultúra


Egy várost a benne élő polgárok nemzedékeinek magán- és közös történetei határozzák meg leginkább. Régi és új, elmesélhető történetek, amelyek megestek vagy akár meg is történhettek volna. Valós történetek és legendák, sokszor azok keveréke. Vidám és szomorú sztorik, reményt és jövőt kölcsönző események, ám gyakran a reményvesztettség, a kilátástalanság történetei.

Történetek, amelyek a városban születtek, és történetek, amelyeket az ide érkező és itt rövidebb vagy hosszabb ideig megtelepedő polgárok magukkal hoznak valahonnan, egy másik térből, egy másik közösségből. 

Kolozsvárt is a város történetei, az egykori és a mai nemzedékek történetei teszik azzá a helyé, amelyet szeretünk, amelyhez ragaszkodunk, amelyet alakítunk, és ő is formál bennünket.

Hogyha visszanézünk az időben, mondjuk Szent István koráig, amit a mai nap, az országalapítás ünnepe teljesen indokolttá is tesz, akkor azt látjuk, hogy az országszervező intézkedések egyikeként a kolozsi ispánságot István király tőlünk pár száz méterre, az Óvárba telepítette, és ezzel kezdetét vette a város történetének egy újszerű ideje. Akkor még csak egy váracska volt és ispánság, de bő kétszáz év múlva az írásos dokumentumok már jelentős poliszként tartják számon. És újabb két évszázad elteltével már kincses ez a város. És az is maradt mindmáig.

Ha megkérdeznék, hogyan volt lehetséges e közösség folyamatos, évszázadokon át tartó és a történelem viharai által alig megakasztott gyarapodása, azt hiszem, három szóval lehetne a legpontosabb választ adni: nyitottság, türelem és tudás.

Hosszú évszázadokon át elfértek egymás mellett magyarok, szászok, zsidók, görögök, románok, macedónok, örmények és sok más nemzetiség, és az ő történeteik.

Kolozsvár feltalálta a vallásszabadságot, a hit gyakorlásának türelmét jóval azelőtt, hogy bárkinek eszébe jutott volna annak kihirdetése – ami aztán meg is történt 450 évvel ezelőtt alig 30 kilométernyire innen, a tordai országgyűlésen.

És ha már mindezeket feltalálta, iskolákat is alapított. Mert Kolozsváron azon vetélkedtek az egyházak, hogy kinek van jobb iskolája. A belváros egy négyzetkilométere valószínűleg világrekordot döntene az iskolák számában, legyenek azok 4-500 évesek, vagy alig 100 esztendősek.

A nyitottság, a türelem és a tudás – ez a három komponens teremtette meg és működteti mindmáig a kincses Kolozsvárt, Európa egyik legkülönlegesebb, ma Románia legdinamikusabban fejlődő városát, közösségét – és Erdély fővárosát.

Hölgyeim és uraim!

Ahonnan én 32 évvel ezelőtt ebbe a városba jöttem, onnan Kolozsvár akkor is, a kommunista diktatúrában, központnak látszott. Fővárosnak. Nemcsak kincses városnak, gazdagnak tehát mindenekelőtt szellemiekben, hanem olyan helynek, amely irányt mutat. Fővárosnak láttuk, a mi kis erdélyi fővárosunknak.

Úgy tekintettünk rá, mint fiú az apára. Felnéztünk rá, figyeltük minden egyes mozdulatát. Meghatározó embereinek szavát és gesztusait. Belenőttünk a történeteibe, s magunk is hozzá tettük a mi történeteinket.

Így gazdagodott ez a hely és gyarapszik ma is az ide érkező emberek életével és történeteivel. Befogadó és elfogadó város, a szabadság nagyszerű helye.

Itt ma is elfér egymás mellett több igazság, s még ha néha ezek farkasszemet is néznek egymással, az egymásnak feszülő tekintetekből és történetekből ez a város a hagyománya által képes előbb-utóbb egymást elfogadó, és bízunk benne, hogy egymásra támaszkodó tekinteteket és történeteket kovácsolni.

Elmesélek egy harmincéves történetet, amely számomra akkor rémisztő volt, döbbenetes és ugyanakkor innen visszanézve tanulságos.

1988 őszén egyetemi kollégáimmal, magyarokkal, románokkal, s talán a görög egyetemi srácok is velünk voltak, a Melodyban sörözgettünk. A mellettünk lévő asztalnál négy román férfi – moldvai tájszólásban beszélve – hangosan mulatta a napot, valamit nagyon ünnepeltek. Egy idő után elindultak haza, ám egyiküknek még maradhatnékja támadt és dülöngélve áttelepedett a mi asztalunkhoz. Azzal kezdte, hogy mindenkit meghív egy sörre. Ilyet egyetemista akkor sem, s gondolom, most sem utasít vissza, és így elkezdődött egy hosszú beszélgetés. Ennek a lényege az, hogy újdonsült asztaltársunk első kolozsvári fizetését ünnepelte. Megfogta az Isten lábát, mondta. Egy vaslui falucskából költöztették ide őt és családját sok más hasonló családdal együtt. Tömbházlakást kaptak a kálvária alján, ő szakmunkásként jó munkahelyet az egyik itteni üzemben, felesége a városházán, a néptanácsnál, ahogy akkor mondták, gyerekek iskolában, és még hatvanezer lej alkalmazkodási pénzt is. Az akkor egy új Dacia ára volt.

És akkor kezdtem érteni, akkor pontosan megértettem, hogy hogyan változott meg Kolozsvár 

Szóval így, ilyen történetekkel is „gazdagodott” a város egy olyan korban, amelyet szeretnénk magunk mögött tudni, szeretnénk elfeledni, meg nem történtté tenni. Egyiket sem lehet. Ma már ez is a város múltja.

Kedves ünneplők!

A hagyomány úgy tartja, hogy születésekor minden ember kap egy őrzőangyalt, amely vigyázza életét. Néha az angyal eltávolodik, különösen olyankor, amikor az ember hibázik, bűnt követ el. Lehet azt érezni, ahogy az angyal egy hussanással odébb áll. Szerintem a városok is kapnak születésük idején egy őrzőangyalt. Kolozsvár jó időben kapott őrzőangyalt, akkor, amikor István király tekintete és országépítő munkássága Kolozsvár fele irányult, mert ha az elmúlt évszázadokra és a számtalan megpróbáltatásra gondolunk, csakis egy erős és jóságos őrzőangyal viselhette gondját ennek a városnak. 

Persze, ott vannak vele az e helyen élt és élő polgárok őrangyalai is. Egész angyali sereg vigyáz a mi kincses városunkra. Mostanában olyan időket élünk, amikor erre szükség is van.

Évszázadokkal később, a Kolozsvári Magyar Napok születésekor, 9 esztendővel ezelőtt olyan vigyázó angyalszemeket kapott, amelyeknek köszönhetően ennek az időszaknak egyik legszebb közösségi történetévé alakult, és alakul folyamatosan. Ez olyankor látszik leginkább, a kontúrjai olyankor válnak élessé, amikor kitekintünk a vár ablakain és a körülöttünk lévő rendetlenséget, káoszt, a bizalom totális hiányát látjuk.

Meg vagyok győződve, hogy a Kolozsvári Magyar Napok szebbé és jobbá teszi a világunkat és a benne élőket. Megmutatja azt, ami igazán fontos, megmutatja azt az arcát is, amelyet az általam az imént felidézett történet szereplői, azok gyerekei és unokái talán kevésbé ismernek. Ám jó, ha megismerik, jó, ha elfogadják, talán alakítja őket ez az élmény.

Előretekint az új történeteivel, gazdagabbá teszi a kincses várost, visszahoz valamit az elveszettnek hit múltból, s jövőt teremt legfőképp. Megmutatja a létezőnek azt az arcát, amely a mindennapokban ritkábban látszik, bár itt van minden egyes lélegzetvételben.

Köszönet érte a szervezőknek, Gergely Balázsnak és csapatának, a támogatóknak és minden egyes résztvevőnek!

Elhangzott 2018. augusztus 20-án a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

 

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.