Tény az, hogy az indítvány benyújtása életerősebb kísérlet ezúttal a teljhatalmú kormány erejének korlátozására. És már ez is valami. Amennyiben átmegy a bizalmatlansági indítvány, Boc és „mindenhez értő” csapata nem bocsáthat ki, például, sürgősségi kormányrendeleteket, nem kerülheti meg a törvénykezés terén a Parlamentet.
Már ez is előrelépés lenne a mostani állapotokhoz.

Amióta a PSD elhagyta a kormányt, Boc nemzeti tizenegye „felpörgött”. Sürgősségi kormányrendeletet adott ki a népszavazásról, amely alkotmányellenes, hisz határidőt és feladatot ad a Parlamentnek.
Az Alkotmánybíróság a 37-es sürgősségi kormányrendeletet alkotmányellenesnek minősítette. Erre fel Boc és csapata azonnal kiadott egy másik rendeletet, amelybe átemeli ugyanannak az alkotmányellenesnek nyilvánított 37-esnek a rendelkezéseit.
Híreink szerint most éppen a választási törvényt akarják sürgősségi kormányrendelettel módosítani. Közben örömmel szorongatják a mennyországnak hitt belügyi tárca kulcsát, amelyet Blaga miniszter kezébe adtak.

Hogy miért csak korlátozásról lehet szó az indítvány sikere esetén? A magyarázat, mint mindig, most is az Alkotmányban keresendő. Mert az alapokmányban nincsenek arra vonatkozó határidők, hogy az államelnöknek mikorra kell kineveznie az új kormányfőt. És amennyiben a hiperaktív elnök él ezzel az alkotmányos kibúvóval, a Boc-kormány szervezi meg majd neki a választásokat.

Szépen ki volt számítva minden mozdulat: a PSD kormányból való kilépésétől az ellenzék lehetséges lépéseiig. És a szélsebes kormányzati tisztogatás mellett ezt a lehetőséget is fontolóra vehette az államelnök, ahogy a referendum kiírása esetén is megengedi neki a vonatkozó törvény, hogy megkerülje a törvényhozást. Jól sakkozott Traian Băsescu vagy sakkoztak neki a tanácsadói.

Kérdés az, hogy mit nyert ezzel az ország? Annak, akinek a leírtak alapján eszébe jutna, „csodálni” a köztársasági elnököt, figyelmébe ajánlom a következő gondolatsort.
A konszolidált demokráciák elemzőinek megfigyelései szerint egy rendszer addig működik olajozottan és demokratikusan, ameddig a hatalom gyakorlói egyetlen cselekedetükkel sem mennek el a megszabott törvényes határokig. Hagynak még egy-két lépést. Már csak azért is, hogy az emberekbe még csak azt a gyanút, azt a benyomást se keltsék, hogy visszaélnek hatalmukkal.

Nálunk, sajnos, más, ezzel ellentétes a trend. Ezért szükséges ez a bizalmatlansági indítvány. Én reménykedem a sikerében!

Hogy tud az emberek szemébe nézni a kormány?
És hogy tudtunk volna szemükbe nézni mi, ha a kevés ellenzéki erőnkkel nem próbáljuk megállítani ezt a társadalmi igazságtalanságtól hemzsegő kirakat-törvényt?

A kormány durcás, öntelt és meglehetősen nevetséges sihederként, a válság kellős közepén – más, súlyos társadalmi megszorító intézkedésekkel együtt – előrukkolt egy olyan egységes bérezési törvénnyel, amely rövid időre szól, és amelyet egy újabb cserél föl később. A kormány még hozzáfűzte: „Tetszik vagy sem, ez van és kész!”
Aztán a két kormánypárt, egymás iránti bizalmatlanságában sínylődve megpróbálta lebeszélni az ellenzéket a bizalmatlansági indítványról, mert attól félt, hogy a másik netán megszavazza és akkor, mi lesz…

Az RMDSZ álláspontját ma én fogalmaztam meg a törvényhozás két háza előtt. Felsoroltam az okokat, amelyekért beterjesztettük a kormány elleni bizalmatlansági indítványt.
Elmondtam, hogy így nem lehet, nem szabad dolgozni: az ország törvényhozó intézményében a törvényesség határait feszegetni nemcsak rossz példa, egyenesen a jogállam kétségbevonását jelenti.
Elmondtam, hogy az egységes bérezési törvény azért is rossz, mert szabályozásai alapján, a közalkalmazottak többet fizetnek az államnak, és kevesebb pénzt kapnak elvégzett munkájukért.
Ezek után próbáljanak meg az „Éljetek jólétben!” elnöki „parancsnak” eleget tenni. Nem hinném, hogy sikerül.

Emil Boc kormányfő azt ecsetelte, hogy ebben az országban – az egységes bérezési törvénytől az életszínvonalig – minden rendben van. Lehet, hogy az ő szemüvegével ez látható napjaink Romániájából. A valóság viszont nem ez.
Szívesen átadom saját szemüvegem a kormányfőnek, hátha sikerül meglátnia valamit a valóságból.

A három közül az egységes bérezéssel kapcsolatos törvény a legkevésbé átgondolt. Az egyik baj az, hogy szinte mindenki elégedetlen vele, a másik meg az, hogy a fizetési rendszer legfontosabb problémáira nem talál orvoslást.
Marad az indokolatlan különbségtétel egyes szakmák között, illetve az az igazságtalanság, hogy az oktatási és egészségügyi rendszerbe belépők bérezését még mindig megalázóan alacsony szinten tartja, a rendőröket, bírákat, ügyészeket, a hadsereg tisztjeit és altisztjeit viszont kiemelten kezeli.
A koalíció szerint még mindig fontosabb a katonatiszt és az ügyész, mint a pedagógus és az orvos. Ez a szemlélet rányomja bélyegét az egész rendszerre.

Többek között ezért döntöttünk úgy, hogy a liberálisokkal együtt bizalmatlansági indítványt kezdeményezünk a Boc-kormánnyal szembe, és az indítványunkat az egységes bérezési törvény hibáira, hiányosságaira építjük.

Közben Traian Basescu is beszédet tartott a Parlamentben. Az utóbbi öt év leghosszabb beszéde volt. Ennél többre csak Fidel Castro volt képes, de ő legalább szabadon beszélt, jegyezhetnénk meg egy kis cinizmussal.
Traian Băsescu közel három órán keresztül dícsérte saját magát. Ami jól ment az országban, az mind az ő érdeme, ami nem sikerült, azért más a hibás. Fantasztikus piruettekre képes az elnök. A Tăriceanu-kormány eredményeit egytől-egyig saját érdemeként mutatta be, miközben kritizálta ugyanazt a kormányt, amiért nem úgy táncolt, ahogy ő fütyült.
A mostani nagykoalíciót is úgy dícsérte, hogy az csak a saját pártjának szóljon, míg a koalíciós társait földbe döngölte. Ennyi kétszínűség hallatán már csak azon csodálkozom, hogy nem szakadt rá a törvényhozás kupolája.

Szóval: készül a bizalmatlansági indítvány. A történet pikantériája, hogy a hatalmas többséggel rendelkező koalícióban mindkét fél duzzog azért, mert az ellenzék bizalmatlansági indítványt nyújt be. Mintha nem ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Még most is ránk neheztelnek. Mintha mi lennénk a koalíciós társak. Mintha közösen kormányoznánk. Telefonálgatnak, a szó rossz értelmében balkáni módon “fenyegetnek”, hogy hát ennek következményei lesznek, hogy gondoljuk meg alaposan. Ilyenkor csak abban reménykedem, hogy ennek a koalíciónak már csak néhány hónapja maradt.

Az csak mellékes, szerintem egyáltalán nem fontos, hogy most éppen választások előtt állunk. A román politikusok többségének erről a kérdésről a tengerparti nyaralás, vagy a hétvégi flekkensütés közben is ez lenne a véleménye.

Nekünk meg nem marad más, mint megpróbálni életformává alakítani az autonómiát, építjük a “házat” (hazát), keressük a falon a réseket, érvelünk, hogy senkitől semmit nem fogunk elvenni, s mondjuk ezt addig, amíg megérti a román társadalom. És közben úgy cselekszünk, úgy viselkedünk, hogy látszodjon az elszántságunk és érződjön a tiszta szándék: az autonómiára nem a románok ellen, hanem a mi érdekünkben van szükségünk.

Hosszú menetelésre kell felkészülnünk.

A felelősségvállalási „roham” mindenre kiterjed, a Boc-kabinet egyre fejetlenebb módon próbálja saját fennhatósága alá hajtani a társadalmi élet fontos területeit. Így az oktatást is.
A reform pedig divatos szó. Minden eddigi miniszter, aki megfordult a tanügyi tárcánál igyekezett „kireformálni” előde jó és rossz intézkedéseit. Elvégre, milyen miniszter az, aki egy „jóforma” reformot sem képes kivitelezni, tűzön-vízen át?

Az államelnöki parancsszóra történő parlamenti felelősségvállalás, a ma napirenden lévő kényszerű oktatási reform éppen a küldetésének nem felel meg. Hiszen nincs elképzelés, nincs stratégia mögötte, nincs konstruktív gondolkodás arról, hogy a tanároknak milyen jellegű tudással kellene felruházniuk a diákokat, illetve milyen tudással kell rendelkezniük a diákoknak az általános és középiskola, illetve egyetem elvégzése után.

Kormányzati „gladiátorharc” dúl az Andronescu-csomag (PSD) és a Miclea-csomag (Basescu, PDL) között. Egyelőre nem tudni, melyik fog végül diadalmaskodni. Az RMDSZ mindkét reformcsomag szerzőjéhez eljuttatta az anyanyelvű oktatással kapcsolatos javaslatait. Reménykedünk abban, hogy a reformhadjárat ilyen tekintetben nem lesz hátralépés, bízunk abban, hogy a javaslataink bekerülnek a „nyertes” törvénycsomagba.

A lényeg: az oktatási reformról sem lesz parlamenti vita. És nem csak a Parlamentet hagyják majd ki ebből a legújabb reformból, hanem a közvetlenül érintetteket is.
Tanárok, szülők és diákok majd kórusban kapkodják a fejük, hogy már megint mi változott, a megszokott rossz helyére miért került egy újabb fejetlenség, és kérdezgetik majd egymástól: mi az ő szerepük ebben az egész „képletben”?

A mamutkoalíció nyolc hónapját nézve, szinte nincs olyan intézkedés, amely a gazdasági válság enyhítését szolgálta volna. Alig találni olyan kormányzati témát, amelyen a két kormánypárt össze ne veszett volna. Nincs egyetlen olyan intézkedés, amely esetében ne két irányba indult volna el a koalíció.

Ha jóhiszemű vagyok, akkor azt mondom, hogy külön-külön mindkettő jobban kormányozna, mint együtt. Vagy legalábbis koherensebben. Nem keltenék azt a látszatot, hogy a zsákmányon kívül semmi nem érdekli őket.

A két koalíciós partner viszonyának dinamikája nagyvonalakban a következőképpen néz ki: hétfőn délelőtt hatalmas veszekedés után, a koalíciós ülés végén kijelentik, hogy vége a vitáknak. Kibékültek, most már csak a közjó vezérli őket. Késő délután a pártok előreküldik másod-harmadvonalas kipihent harcosaikat, akik késő estig szidják a másik felet. Ezt az állapotot fokozzák csütörtökig, amikor már szinte biztosra vehető, hogy nincs visszaút, ing-gatya szakad a nagy háborúban. Pénteken általában csend van. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy kifújták magukat, a közügyekre is lesz immár idejük. A hétvége, szombat és vasárnap arra jó, hogy szétszéledjenek az országba és minden irányból lövöldözzenek egymásra. Ha van egy kis szerencséjük, mindehhez csatlakozik a koalíció „keresztapja” is, a köztársaság elnöke. Hétfőn fáradtan és dühösen találkoznak, hogy rendezzék soraikat. Ismét azt ígérik, hogy holnaptól rend lesz, reformok jönnek, kezelik a gazdasági válságot, lefaragják a költségeket, decentralizálnak, felelősen viselkednek, és a közjó vezérli döntéseiket.

Közben az ország olyan mértékben eladósodott, amilyenre az elmúlt húsz esztendőben nem volt példa. A társadalmi igazságtalanságot nem képesek elviselhető határok között tartani. Holott kívánatos az volna, ha ezt fel is számolnák. A központi kormányzat tagjai felelőtlenül szórják a pénzt, egymás ellen indítanak kivizsgáló bizottságokat. Nyolc hónap alatt bebizonyították: a kutyát sem lehet rájuk bízni, hogy megsétáltassák, nemhogy egy egész ország vezetését.

Băsescu azt nyilatkozta, ez volt az álma, ez a koalíció. Én ezt elhiszem neki. Az ő álma viszont a mi rémálmunk. Így jutottunk el a „Sa traiti bine!” kampányszlogentől, amivel megnyerte a 2004-es választásokat, a haldokló országig.

Eközben ő menekül a felelősség elől, ma már úgy viselkedik, mintha semmi köze nem lenne a koalíció létrejöttéhez.

Lehet, sokan el is hiszik neki.

Hárman ülünk a Kolozsvári Magyar Színház igazgatói irodájában: Cseh Tamás, Török Laci és én. Tamás első kolozsvári fellépése előtt beszélgetünk. Interjú az egykori „Jelenlét”-nek. Előttünk egy legenda, akinek minden dalát ismerjük, a nyolcvanas években agyonkoptattuk a határon átcsempészett lemezeket, kazettákat.

Szinte hihetetlennek tűnt akkor, ezerkilencszázkilencven elején, hogy megértük ezt is: Cseh Tamással beszélgethetünk. A legenda hús-vér emberré vált. Szerénység és alázat, erő és bizalom sugárzott Tamásból. Megfontoltan beszélt, minden szó a helyén volt. Mi, izgága fiatalemberek mindent akartunk tudni. Kérdéseinknek se szeri, se száma. Tíz perc után olybá tűnt, mintha már évek óta ismernénk egymást. Egy óra után alig tudtuk abba hagyni a beszélgetést, észrevételnül cseréltünk szerepet, lassan már ő faggatott minket.

Aztán még volt két találkozásunk Budapesten. Tudtam, hogy van ott egy indián testvér, akire ha nagy baj van, mindig lehet számítani.
Most nagy baj van. Ő ment el az égi prérire, mi meg állunk és értetlenül nézünk magunk elé. Kérdezünk és nincs válasz. Csak dalok, szavak, arcok, mosolyok.

Tegnaptól Cseh Tamás nélkül ismét szegényebbek vagyunk.

Egyik kedvenc helyszínem a “Civil falu” volt, ahol a legszellemesebb kezdeményezésekkel találkoztam.

A “go-kartozás” gyorsan ráébreszti az embert arra, hogy bármennyire is abban a hitben ringatja magát, hogy jó és tapasztalt sofőr, az alig 45 km/h sebességre képes kis gépek tíz perc alatt kifárasztanak, megizzasztanak bárkit.

Titi Aur profi versenyző mellett csak néhány percet volt alkalmam segédpilotaként autózni, de az élmény szinte leírhatatlan. Kintről nézve a száguldó, helyben megforduló, a kanyarokban gumiégető tempóban rohanó autó döbbenetes látvány. Az anyósülésen ebből szinte semmi sem látszik. Indulástól a megállásig teljes biztonságban éreztem magam, bár a gravitáció erejét bőven volt alkalmam megtapasztalni.

Az esti koncertek közül csak a “KisPál és a borz” együttest említem, hisz az egyik kedvenc zenekaromról van szó, de mindenki megtalálta a saját ízlésének megfelelő zenét.
Ha ott voltatok, mondjatok véleményt, mi volt jó, és mi az, amit másképpem szerveznétek meg.

De miről van szó?

A 61-es számot viselő sürgősségi kormányrendelet a 24/2000-es törvényt módosítja, amely arról rendelkezik, hogy a törvényhozási folyamatnak melyek a kritériumai és normái. A törvény 56. cikkelyének első bekezdése után a kormány egy újabb bekezdést illesztett, amelyben nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy bármely törvényt parlamenti elfogadása után, de még megjelenése előtt a kormány egyoldalúan módosíthat, sőt, ha úri jókedve azt diktálja, akkor eltörölhet.

Más szóval: ha valami, amit a Parlament megszavazott, nem tetszik a kormánynak, akkor fogja magát, és módosítja, vagy eltörli. Az a kormány teszi ezt, amelynek 73 százalékos támogatottsága van a Parlamentben, tehát elő sem fordulhat, hogy olyas valamit szavaz meg a törvényhozó testület, amit a kormány nem akar.
A kormány átveszi a törvényhozó szerepét is egyben, ami demokratikus jogállamban el sem képzelhető. Olyan ez, mint egy apró államcsíny. Egyenes út az autokrácia fele, egyenes út ki a demokráciából. A jóérzésről ilyen körülmények között nem is lehet beszélni, szóra sem érdemes. És arról sem, hogy a koalíció még a saját embereiben sem bízik. És arról sem, hogy ilyesmire demokratikus államban még egyetlen kormány sem vetemedett.

Ha valaki nem tudná, akkor annyit még halkan megjegyzek, hogy Emil Boc alkotmányjog professzor is egy bőrben, aminek azt is kellene jelentenie, hogy kormányfőként betartja azt, amit a katedráról szónokol.

A demokráciáról ennek a koalíciónak egészen más elképzelése van, mint az egész demokratikus világnak együtt és külön-külön.

A Boc-doktrína egyetlen mondattal átír mindent, ami a parlamenti demokrácia tekintetében húsz év alatt megszilárdulni látszott. Emil Boc és a PD-L – PSD koalíció újfent bebizonyította: amihez hozzá nyúlnak, az megrohad. Hat hónapja botrányosan kormányoznak, s amit a 61-es sürgősségi kormányrendelettel elműveltek, az már több egyszerű közbotránynál: az maga a parlamenti demokrácia megcsúfolása. Az, hogy ilyen emberek vezetik az országot, akiknek sem a demokrácia alapelvei, sem a jóérzés nem számít, az szinte civilizációs botrány.

Legalább ennyire botrányos az is, ahogy a román értelmiség és civilszféra mélyen hallgat. Egy-két apró morgáson kívül semmit sem hallani. Átmentek lábtörlőbe: Emil Boc, Mircea Geoana és – engedelmetekkel – Traian Basescu lábtörlőjébe.