Kegyetlen évek és ma már szinte elképzelhetetlen nélkülözések árán Ceausescu 1989-ben Románia minden külföldi adóságát vissza fizette. A nagy esemény megünneplésére országszerte felvonulásokat szerveztek, amelyekre a gyárak munkásait és az iskolák, egyetemek diákjait kötelezően kiterelték. Nevetséges és szánalmas műsorokat mutattak be, öntömjénező beszédeket mondtak el. Kolozsváron felröppent a hír, hogy maga Ceausescu fog beszédet mondani. A várost feldíszítették és mindenkit a Széchenyi térre tereltek. Aztán mégsem jött a diktátor Kolozsvárra. De ott álltunk mi is valahol a tömeg szélén, kommentáltuk és kritizáltuk az eseményt, egyebet mit is tehettünk volna. Velünk volt „Cristian” is, de arra már nem emlékszem, hogy ő miként vélekedett. Általában neki nem volt véleménye, nem emlékszem semmilyen markáns megnyilvánulására. Ott volt, figyelt és érdeklődött. Mindig és mindenről érdeklődött. Roppant kíváncsi volt, ami akkor különösebben nem tűnt fel.

>> kapcsolódó oldalak:

Megtörtént a leellenőrzésem. Ez derül ki az őrnagy feljegyzéséből. A dossziémat ekkor minősítik át megfigyelési operatív dossziévá, ami tartalmazza az összes rólam összegyűjtött dokumentumot. Fodor őrnagy arra a következtetésre jut, hogy nacionalista és irredentista tevékenységem igazi veszélyforrás a szocialista államrendre, ezért a követésem és megfigyelésem kibővítését is javasolja.
„Cristian” az egyetemen továbbra is megfigyelés alatt tart, de a „Prodan” nevű ügynök is feladatot kap azzal a céllal, hogy pozitív irányba próbáljon befolyásolni. Amennyire fel sikerül idéznem „Prodan” tevékenységét, a néhány figyelmeztetésen túl semmilyen más befolyással nem próbálkozott.
Fodor őrnagy javasolja, hogy a „Napoca Universitara” szerkesztőségében is helyezzenek operatív megfigyelés alá. Ebből a célból bevonják a szeku I-es szolgálatát is. A CNSAS szakemberei szerint ez a szekunak a sajtóval foglalkozó része volt. Ugyanakkor egy akkori barátom beszervezéséről is döntenek. Erre május 25-e a határidő. Ez az a tavasz, amikor a szóban forgó barátom egy este véresre verve tért haza. Az utcán teljesen idegen bőrkabátos férfiak kapták el és laposra verték. Eddig semmilyen dokumentum nem szól arról, hogy a beszervezés sikerült volna.
Negyedik pontban pedig azt javasolja az őrnagy, hogy folytassák a lakásellenőrzést az „S” egységen keresztül. A katalógus szerint az „S” egység a levelek, telefonok és a lakás ellenőrzésével foglalkozott. Amennyiben az őrnagy a folytatást javasolja, az minden valószínűség szerint annyit jelent, hogy már azelőtt is használták ezt a módszert.
A jelentésben álló javaslatokat először jóváhagyja Oprea Florian ezredes, az I-B Részleg vezetője, majd egy olvashatatlan aláírás az első oldal jobb felső sarkán szentesíti ezt. Egy régebbi jelentésen is olvasható ez az aláírás, ami minden bizonnyal a kolozsvári szeku akkori parancsnokának a kézjegye.

>> kapcsolódó oldalak:

Június közeledtével egyre több hír érkezett Magyarországról. Esténként a Szabad Európa Rádiót hallgattuk, időnként a Kossuthot meg a BBC-t. Éreztük, hogy valami rendkívüli történés van készülőben, ropog a rendszer, lazulnak a csavarok. Fantasztikus volt azt hallani, hogy Nagy Imrét újratemetik. Napokon keresztül erről beszéltünk, erre figyeltünk. Próbáltuk elgondolni, hogy milyen hatása lesz ennek a két ország viszonyára, különös tekintettel arra, hogy Nagy Imre fogvatartásában, vallatásában, ítéletének előkészítésében a románoknak jelentős szerepük volt. Mindannyiunknak az volt a véleménye, hogy Magyarország elindult a parlamentáris demokrácia irányába és ezzel vége a kommunizmusnak. Abban már nem voltunk biztosak, hogy milyen sikerrel jár mindaz, ami elindult. Azt terveztük, hogy nyáron Budapestre megyünk. Ismét beadtuk az útlevélkérésünket, de a válasz megint csak elutasító volt.
Egyik szemem sírt, a másik mosolygott. Magyarországon változás van, s ez örömmel töltött el. Nálunk viszont a változásnak semmilyen jele nem volt. Sőt, mintha napról-napra egyre elviselhetetlenebbnek és kilátástalanabbnak tűnt volna minden. Bejártam az egyetemre rendszeresen, tanultam és olvastam, néha írtam, versbe menekültem, s esténként kocsmába mentünk, és hétvégeken fergeteges házibulikat szerveztünk. Így próbáltunk életet tartani magunkban.
Közben egyre gyakrabban jött hír egyik-másik barátomról, ismerősömről, hogy zöldhatáron szökött át Magyarországra, és hogy a magyar határőrök már nem toloncolnak vissza senkit, sőt segítenek a menekülőknek, ha már elérték Magyarország határát.
„Cristian” utolsó jelentéséből kiderül, hogy a szeku a kolozsvári magyar egyetemi köröket abban az időszakban különösen nagy figyelemmel követte.

>> kapcsolódó oldalak:

Ezzel a jelentéssel ér véget az én megfigyelési dossziém, amelyet 1988 nyarán nyitnak meg. A dossziéban lévő lapok egyike sem tanúskodik arról, hogy a megfigyelést beszűntették volna, hogy a dossziét lezárták volna.
Ebben a dossziéban ennyi dokumentum volt, ennyit adott át a Román Hírszerző Szolgálat az Szekuritáté Archívumait vizsgáló Bizottságnak. Az utolsó jelentés 1989 június 15-én készült. Szinte hihetetlen, hogy ettől a dátumtól egészen 1989 december végéig egyetlen jelentés és értékelés sem készült. Az elmúlt hónapokban több olyan szakértővel beszéltem, aki a volt szeku kutatásával foglalkozik. Az ő véleményük szerint sem logikus, hogy a kommunizmus utolsó félévében egyetlen jelentést sem kértek rólam, amikor az azt megelőző félévben tucatnyi jelentés és elemzés készült. Spekulációkba nem kívánok bocsátkozni, de azt sem tartom hitelesnek, amit a Hírszerző Szolgálat válaszolt: nincs más rólam szóló jelentés a birtokukban.
Valaki félig humorosan és félig komolyan azt válaszolta, amikor erről a nehezen magyarázható helyzetről beszéltem, hogy azért nincs 1989 júniusa után jelentés, mert a szeku akkor már a decemberi forradalom megszervezésével volt elfoglalva.

>> kapcsolódó oldalak:

1989 márciusában elhatároztuk, hogy magyar húsvét hétfőjén délután nem megyünk be az egyetemre. Erről próbáltuk meggyőzni az évfolyamról a magyar kollegákat. Sőt, más évfolyamokon tanuló ismerőseinket és barátainkat is arra kértük, hogy ne menjenek be órára. Látványosan akartuk megmutatni, hogy ez a nap számunkra ünnep.
„Cristian” március 21-én ezt a jelentéktelennek tűnő tervünket Fodor őrnagy előtt felfedte. „Cristiant” is győzködtük, s úgy emlékszem, hogy ígéretet tett: ő sem megy délután órára. Arra már nem emlékszem, hogy ő végül is betartotta-e az ígéretét. Engem délelőtt a rektorátusra hívtak sürgősen, ahonnan a kolozsvári szekura kísért Fodor őrnagy. Erről már írtam egy előző bejegyzésemben.
21-én késő délután a klinikáról elmenőben az egyetem kapuja és az autóbussz megálló között négyünket igazoltatott három milicista. Mivel hármunk személyazonossági igazolványában nem volt bejegyezve kolozsvári tartózkodási engedély és lakcím, bekísértek az egyetem kapusfülkéjébe, ahol arról faggattak, hogy hol lakunk, miért nincs bejegyzés a személyibe, hogy ez a szocialista törvényes renddel ellentétes, stb. Mindhárman írtunk egy-egy nyilatkozatot, amiben elmeséltük, hogy hol lakunk és miért nincs a lakcímünk bejegyezve, majd ígéretet tettünk arra, hogy a legrövidebb időn belül lakhatási engedélyt kérünk és ideiglenes lakcímünket bejelentjük, elhanyagolt dolgaink között rendet teremtünk. Ezek után a milicisták elengedtek. A szektoristák és a szeku ezek szerint kéz a kézben haladt. Ezeket a dokumentumokat olvasva egyre világosabb számomra, hogy összehangolt munkát végeztek, mert ennyi véletlen egybeesés nem leetséges. Más magyarázatom nincs arra, hogy a szektoristának írt nyilatkozat hogyan került a megfigyelési dossziémba.
Miután húsvét másodnapját a szekun töltöttem (erről írtam a bejegyzésben), minden barátomnak és ismerősömnek elmeséltem az ott történteket. Ebben a gesztusban volt valamiféle védekezési ösztön, illetve a 21 éves fiatalember saját fontosságának a tudata: nem vagyok egy senki, követ a szeku, megfigyel.
„Cristian” ezt is azonnal jelenti. Az ő figyelmét semmi sem kerülte el.

>> kapcsolódó oldalak:

Az állatorvosi egyetemen 1989 előtt egyetlen olyan tanárom volt, akivel a formális tanár-diák viszonyon túl néha egy kávé mellett elbeszélgettem. Általában ő hívott meg egy kávéra a tanszékre. Lengyel származású-nevű, kitűnő tanár és pedagógus. Így ismertem meg.
Amikor a követési dossziémat elolvastam, rögtön tudtam, hogy ki a „Prodan” nevű ügynök. Sajnos, a mai napig nincs erről bizonyítékom. Kértem a Bizottságot, hogy fedjék fel mindhárom illető kilétét. A napokban kaptam válaszlevelet Claudiu-Octavian Secasiu úrtól, a Bizottság (CNSAS) elnökétől, amiben tudomásomra hozza, hogy legnagyobb sajnálatára nincs módjukban felfedni az összes besúgót. Ugyanakkor megnyugtat, hogy a vizsgálódást folytatják és mihelyt újabb dokumentumok kerülnek elő a besúgókról, azonnal értesítenek.
Döbbenetes, hogy 16 év után még mindig a volt szekus tiszteket és besúgókat védi a titkosszolgálat, miközben boldog-boldogtalant hírbe kevernek, és a birtokukban lévő dossziékkal manipulálnak.

A következő jelentés már 1989 januárjában született. A diktatúra utolsó évének első hete. Persze, akkor „Cristian” sem tudhatta, hogy decemberben összeroppan a rendszer. Akkor úgy tűnt, hogy a diktatúra egy örökkévalóságig tartani fog. Nem lesz vége soha.
Szóval „Cristian” megérkezik a fagyos januárban a „Gloria” házba és arról számol be, hogy a megfigyelt személynek nem tetszett a román televízió szilveszteri műsora, és nagyon sajnálja, hogy nem nézhette a magyar televíziót, mert ott már kvázi szabadság van.
Így van, nekem egy cseppet sem tetszett a műsor.
Nálunk a családban gyerekkoromban csak a rajzfilmet szabadott megnézni, meg hétvégén a Stan és Bran filmet.
1988-89 Szilveszterén valahol a Maros völgyében buliztunk. Talán Gödemesterházán. Akkor úgy nézett ki a Szilveszter, hogy éjjel egy órakor, magyar idő szerint éjfélkor beszűntettük a bulit, pezsgőnk nem volt, de létezett az a bizonyos habzó bor. Mi azzal koccintottunk, elénekeltük a Magyar Himnuszt, majd mintha mi sem történt volna, buliztunk tovább.
„Cristian” a pontosság kedvéért még jól bemárt egy bánffyhunyadi kollegát, aki viszont a Magyar Televízió adását nézte, és összehasonlításképpen elmondta, hogy az mennyivel jobb, mint a bukaresti tévé adása.

Kronológiailag Fodor őrnagy összefoglaló jelentése következik, amelyben javasolja a figyelmeztetésemet.
Ezekből az irományokból még néhány érdekes dologra fény derül.
Azt írja az őrnagy, hogy KISZ-tag vagyok. Erről mostanáig nem volt tudomásom. Engem soha nem vettek fel a KISZ-be, nem is javasoltak felvételre, nem volt KISZ tagsági könyvem, nem fizettem tagdíjat. Abban a hitben éltem, hogy nem voltam KISZ-tag. Most meg azt olvasom, hogy mégis az lettem volna. Na, én ezt kötve hiszem.
„Prodan” meg azt állítja, hogy Anyám alpolgármester volt.
Kérdeztem is a napokban Anyámat, hogy volt-e valaha alpolgármester?
Na dehát fiam, ennyit tudhatnál, mondta meglepődve. Soha, tette hozzá nevetve.

A „Visszhang” rádióról 1987 őszén, nem sokkal az egyetemi tanév kezdete után szereztem tudomást. A rádió magyar adásának akkori felelős szerkesztője egy egyetemi társam volt, néhány évvel fölöttem járt az agronómián.
Ha emlékezetem nem csal, akkor Faragó Jóskát Cseke Péternél ismertem meg, akihez vasárnaponként délelőtt jártam el. Pétertől tulajdonképpen újságírást tanultam. Jó iskola volt, amolyan igazi vasárnapi iskola. Kész szöveggel érkeztem Péterhez, amit ő ott helyben elolvasott, majd szóról szóra, mondatról mondatra kielemezte, szétszedte, majd összerakta. Az újságírás ábécéjét akkor és ott tanultam meg.

Faragó Jóska komolyan vette a feladatát, igyekezett hallgatható műsort szerkeszteni. Hetente egyszer volt magyar nyelvű adás, amit az összes bentlakásban hallgatni lehetett. A műszaki megoldás rém egyszerű volt: a bentlakásokat bekábelezték, és minden szobában volt egy kincstári hangszóró. A készüléken egyetlen gomb volt, amellyel csak a hang erősségét lehetett állítani. Ezen a hálózaton „érkezett” a heti egy magyarnyelvű adás.

A „Visszhang” rádió szerkesztősége a Diákház legfelső emeletén kapott helyet, ahol egy igazi kis stúdiót rendeztek be. Hetente egyszer mi foglaltuk el azt és néhány óra alatt elkészítettük az adást, szalagra vettük, majd másnap felvételről sugározták. A mai napig nem tudom, hogy Faragónak valahol valakinek be kellett-e mutatnia az elkészült adást, de gyanítom, hogy igen. Olyan elegánsan vezette a mi kis szerkesztőségünket, hogy soha semmilyen konfliktusra nem került sor, és mindig pontosan az hangzott el, amit a stúdióban szalagra rögzítettünk. (Faragó Jóskáról azóta sem tudok semmit.)
Az akkori rádiósok közül 1989 után többen is újságírók lettünk. Most hirtelen négy név jut eszembe: Sükösd Levente, Bárdos Mari, Gál Mari és Králik Lóri.

1988 őszén az iskola kezdéskor azzal fogadtak bennünket, hogy a „Visszhang” rádió magyaradása megszűnik. Beszüntetik.
Ma már nehéz szavakat találni annak leírására, amit akkor éreztem. Düh, harag, elkeseredettség, kilátástalanság. Úgy éreztem, hogy az utolsó kis szigetről is kiüldöztek. Elvették az utolsó reményt, nincs több magyar szó a kábelrádióban, nincs több magyar zene. Ceausescu asszimilációs politikája elérte a „Visszhang” rádiót is. Kipusztítani a magyar szót, a magyar kultúrát, ez volt az igazi cél.

Hosszasan tanácskoztunk, de nem igazán tudtuk, mi tévők legyünk. Valaki azzal a hírrel jött, hogy egy évvel korábban a marosvásárhelyi egyetemen működő hasonló rádióadást is beszűntették, de miután a szerkesztők írásban kérték az engedélyeztetését, az adást újra indíthatták. Akkor ott helyben el is döntöttük, hogy tiltakozó levelet írunk, és egyben kérjük az adás engedélyeztetését. Nyolcan írtuk alá a talán kétoldalas levelet, amit több címzettnek is eljuttatunk. Nem emlékszem, hogy valaha is választ kaptunk volna a beadványunkra. Az adás akkor megszűnt, de 1990 januárjában újraindítottuk. Én akkor már csak az első hetekben bábáskodtam az újszülött mellett, mert közben a „Jelenlét” alapítója és főszerkesztő-helyettese voltam, és fizikailag nem tudtam egyszerre két helyen lenni.

„Napoca Universitara”

A „Napoca Universitara” egyetemi lap szerkesztősége a „Visszhang” rádió mellett működött. Semmilyen formában nem lehetett az Echinoxhoz hasonlítani. Volt két magyar oldala, de szinte senki nem ismerte. Én is csak a szomszédság kapcsán szereztem tudomást róla. Érdekes román figurák voltak a szerkesztői. Ők mondták egy adott pillanatban, hogy 1988 őszétől nincs magyar szerkesztőjük, s ha én vállalom, akkor ősztől lesznek magyar oldalak, ha meg nem, akkor annyi. Így vágtam bele 1988 szeptemberében a „Napoca Universitara” magyar oldalainak szerkesztésébe. Akkor ismerkedtem meg B. Kiss Botonddal, aki 1988 őszén kezdte az egyetemet, de neve már ismert volt. Szerepelt egy versantológiában, rendszeresen közölt az Utunk-ban. 1988 decemberétől, vagy 1989 januárjától (a pontos dátumra nem emlékszem), már együtt szerkesztettük a havonta megjelenő újság magyar oldalait. Az volt a célunk, hogy a „Napoca Universitara” magyar oldalaiból az „Echinoxhoz” hasonló lapot faragunk. A magyar oldalak szövegeit Rácz Győzőnek kellett bemutatnunk. Nem ő volt a hivatalos cenzor, de mindig ő hozzá küldtek bennünket. A maga módján próbált segítségünkre lenni, bár nem egyszer alaposan meg kellett izzadni, hogy értékes aláírását a betördelt oldalakra rátegye. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy 1989 decemberében készen álltunk az 1990. januári szám magyar oldalaival. Botival a magyar oldalakat „Jelenlét” névre kereszteltük át. A kefelevonatokat régi dolgaim között talán most is őrzöm. A januári szám már sohasem látott napvilágot. 1989 decemberében elsőként alapítottunk lapot. Megjelent az első olyan magyar újság, amely nem volt utódja semminek. A lap neve „Jelenlét” lett. A „Napoca Universitara” gyakorlatilag kettészakadt. Liviu Man és barátai a „NU” című lapot, mi pedig a „Jelenlétet” alapítottuk meg.

A Bál

Amikor 1987-ben Kolozsvárra költöztem elsőéves egyetemistaként, viszonylag kevés hargitai diákot ismertem, ugyanis én 1982-től Marosvásárhelyen jártam suliba. A magyar diákok egyetemtől és szaktól függetlenül régiós csoportokba is szerveződtek. Természetes volt, hogy én mindenek előtt a vásárhelyi diákokkal jártam egy baráti körbe, de rövid idő alatt a hargitai csoport is befogadott. Persze, a csoportok között volt átjárás, de volt jó értelemben vett rivalizálás is. A váradi és szatmári diákok többnyire a Hajnal és a Monostor negyedben kerestek lakást, mert házikészítésű antennákkal a két negyedben lehetett fogni a magyarországi televízió műsorait. Esténként gyakran látogattuk őket, különösen mi, székelyföldi diákok, hisz számunkra igazi kuriózumot jelentett a Magyar Televízió.

A hargitai egyetemisták minden esztendőben a Metropol vendéglőben megszervezték a Hargitaiak Bálját, ami az összetartozásnak, az identitás demonstrálásának volt a helyszíne és alkalma. Bár abban az időben minden vendéglő este tíz órakor kötelezően bezárt, emlékezetem szerint a Metropolban éjfélig buliztunk, majd ismeretlen albérletekben folytattuk hajnalig.

>> kapcsolódó oldalak:

„Cristian” besúgói jelentéseit olvasva derül ki, hogy a volt szekuritáté figyelemmel kísérte mind a rádió és az újság körüli tevékenységemet, s biztos, hogy nem csak az enyémet, mind a hargitai diákok éves bálját.
„Cristian” ezeknek az eseményeknek nem volt résztvevője. Ennek ellenére „szenvedélyesen” érdeklődött mindenről, s mivel egy magyar csoporttársamról, kollegámról volt szó, nyiltan és őszintén beszéltem előtte. „Cristian” egyébként nem tartozott a közvetlen baráti körömhöz. Egyetemen kívül nem jártunk össze, nem mentünk együtt sörözni, nem buliztunk együtt. De neki „feladatot” kellett teljesítenie, amit lehetőségeihez képest alaposan el is végzett.

1988. november 24.-én készült el a szekus őrnagy első összegzése, amely egyfajta operatív terv is egyben. Ebből „kiderül”, hogy két nacionalista és irredentista kollega társaságához tartozom, s magam is nacionalista és irredenta tevékenységet folytatok. Két igazi jó barátomról van szó. Péter a mai napig a legjobb barátaim közé tartozik, bár az utóbbi időben a hatalmas távolság miatt ritkán találkozunk. Együtt jártunk középiskolába, együtt voltunk katonák, majd hat éven keresztül egyetemi és csoporttársak, s a több mint húsz év alatt bármi is történt velünk, a barátságunk sértetlen maradt.
Az őrnagy pontos feladatokat jelöl ki, nevesíti az informátorokat, akiknek jelenteniük kell rólam, a hargitai szekutól kér újabb kiegészítő információkat, és az egyetemi körökben a nacionalista tevékenységem semlegesítését javasolja.

Én a marha, észre sem vettem, hogy milyen „jelentőséggel” bírtam az ő ferde szemükben.

>> kapcsolódó oldalak:

Érdekes azt is megfigyelni, hogy a besúgó jelentéseiben aláhúzással milyen szövegrészeket jelöl ki Fodor őrnagy, illetve milyen megjegyzéseket ír a jelentés aljára. Az sem mellékes, hogy egy harmadik kéz a besúgói jelentésre milyen utasításokat ír. Ebből kiderül például az is, hogy az elvtársak nem igazán tudtak örülni a meglepetésnek.

>> kapcsolódó oldalak:

Viszonyulásom a dossziéhoz hármas viszonyulás: egyrészt teljesen személyes, amit nem kell magyarázni. Másrészt nem tudok eltekinteni attól sem, hogy aktív politikus vagyok, s akik olvassák a dossziét, de azok, akik csak hallottak róla, elsősorban egy politikus dossziéjaként olvassák, kommentálják, értékelik. Harmadrészt, de nem utolsó sorban, íróként viszonyulok ehhez a dossziéhoz, próbálok kellő távolságot tartani tőle és íróként „hasznosítani” azt.

A közlés sorrendjének egyetlen kritériuma az időrendiség. Az eredeti dossziéban a titkosszolgálat nem a kronológiai sorrendet választotta. A lapok felső sarkában egytől húszig jelölték az általuk összeállított sorrendet. Én a memóriapróba miatt választottam az időrendiséget, de ha történeti perspektívából nézem, akkor is ezt tartom a helyes sorrendnek.

A közlés során néhány technikai megjegyzést is beírok. Ezeknek a célja mindössze annyi, hogy azokat a „szakkifejezéseket”, amelyeket a szekuritáté tisztje használt, érthetőbbé tegyem. Ezeknek a magyarázatoknak az elkészítéséhez a CNSAS néhány kutatója segített.

1986.

1986, felvételi az egyetemre. Genetikából viszonylag magabiztos vagyok. Egyik kedvenc tantárgyam, meg nagyon bele is húztam. Egy év kemény munka. Mindenről lemondtam, alig buli, alig haverek, alig nőzés. Azt mondtam magamnak, hogy sikerülni fog a felvételi, nem megyek két évre bakának.
Napi négy-öt óra alvás, délelőtt suli, délután, este, éjszaka tanulás.

1986. Kávét nem lehet vásárolni. Az üzletek üresek. Az a valamiféle keverék, amit kávé néven árultak, ihatatlan. És hatása sincs. Egy barátom nővére, aki első éves volt az orvosi egyetemen, mondta, hogy ő koffein fiolákat vásárol vizsgaidőszakban. Recept nélkül adják, biztos a hatása.
Az első fiolát kakukkfű teában vegyítettem el, sok mézzel és citromsóval. Később Anyám lekvárjával kevertem, vagy málnaszörpös vízzel ittam meg. Minden egyes elhasznált fiolát félretettem. A felvételi után összeszámoltam: 375. Mondtam a szüleimnek, ennyi koffeint vettem be. Tiszta bolond vagy, mondta az Apám, de közben láttam rajta, nagyon büszke, hogy elsők között jutottam be az állatorvosira.
Mit keres a biológia felvételi írásbeli dolgozatának első oldala és a beiratkozáskor kitöltött táblázat másolata a szeku által készített követési dossziéban?
Ezt a kérdést tettem fel a Bizottság szakértőjének, aki a rejtélyek felderítésében segített. Valószínű, hogy grafológiai elemzés végett, mondta a szakértő.
Lehet, nem tudom.

>> kapcsolódó oldalak:

1988.

1988 nyara. A vizsgaidőszak végén tudomásunkra adták, hogy augusztusban két teljes hetet Brassóban kell töltenünk, ahol felkészítenek az augusztus 23.-i felvonulásra, majd Bukarestbe utazunk, és ott mutatjuk meg kitűnő tudásunkat az ország első házaspárja és az ő udvartartása előtt. Én már akkor eldöntöttem, hogy ezt a fontos mozzanatot kihagyom az életemből. Egyszerűen nem bírtam elképzelni magam, amint masírozok le-fel, vezényszóra jobbra és balra fordulok, s különböző gyakorlatokat végzek, mint egy cirkuszi medve.
Mondtam Apámnak reggeli közben, hogy mi az ábra, nem megyek felvonulni, eggyel több vagy kevesebb, észre sem veszik.
Bólintott, majd telefonált egy orvosbarátjának, hogy a nagyobbik fia nem érzi jól magát, mikor tudná megvizsgálni.

Délután már a kórházban voltunk. Miután az orvosnak őszintén elmeséltem, hogy miről van szó, rögtön mondta is a diagnózist: Hunor, neked veseköved van, ez egy csúnya krízis, ezzel nem lehet játszani.
Gyorsan megröngeneztek, s csodák csodájára tényleg látszott a kő a felvételen. Az orvos azonnal be is utalt a kórházba, megbeszéltük, hogy a vesekríziskor hol és hogyan fáj az ember dereka, milyen tünetek jelentkeznek, alig tud járni az ember, sőt, lábra állnia is nehezére esik. Felírta a gyógyszereket, s este már otthon ittuk a sört, mert az állítólag nagyon jó vesekőhajtó.

Augusztus elsején távirat érkezett az egyetemről, hogy amennyiben 24 órán belül nem jelentkezem a tanszéken, azonnali hatállyal elbocsátanak. Telefonon hívtam az egyetem titkárságát, hogy csak két-három nap múlva tudnék megjelenni, mert éppen kórházban vagyok.
Augusztus negyedikén érkeztem az egyetemre, táskámban a röntgen és az orvosi papírok, a fájdalomtól alig bírtam járni. Miután átnézték a papírokat, azt mondták, hogy ez nem akadály, induljak Brassóba. Azt nem lehet, mondtam, nem játszom az egészségemmel.
Akkor meg itt maradok, és a klinikán teljesítek szolgálatot minden nap reggel héttől délután ötig. Ez már elfogadható megoldásnak látszott.

>> kapcsolódó oldal:

A belgyógyászati klinikán GyL kollegámmal találkoztam, akinek szintén orvosi papírja volt. Láttam rajta, hogy neki is felvonulási csömöre lett. P-ről tudtam, hogy „eltörött” a lába, L-nek pedig „családi” problémái vannak. Délelőtt a klinikán megjelent KZ. Csodálkoztunk, de nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget.

Azt csak most (2006 augusztusában) tudtam meg, hogy 1988 augusztus negyedikén egy „Cristian” álnévre hallgató fiatalember a „Dora” nevet viselő konspiratív házban Fodor Emil szekus őrnaggyal is találkozott. Ennek a találkozásnak írásos nyoma is maradt a 6839-es számot viselő Megfigyelési Dossziéban.
A géppel három példányban elkészített jelentés aljára az őrnagy precízen ráírta: a négy „csavargóból” kettőnek szintén megfigyelési dossziéja van. Sőt, azt is a lap aljára írta, hogy a három példányból egyet a „Muresan” kódnevet „viselő” személy megfigyelési dossziéjába kell tenni.

„Radu” a katonaságból ismer. Ezek szerint egyetemre is együtt járunk. Hegyivadász volt Borsabányán, akárcsak én, illetve az összes 1986-ban a kolozsvári állatorvosi egyetemre felvételt nyert katonaköteles fiatalember. Együtt viseltük a bakaruhát, együtt sorakoztunk reggelenként a radnai havasok aljában épített kaszárnya udvarán, ahonnan minden egyes verőfényes reggelen a Pietroasa nevű csúcsot láttuk. Együtt ittuk a brómos teát, együtt kúsztunk a harmatos fűben, együtt meneteltünk, szaladtunk, vergődtünk a 15 km-re lévő lőtérre, egymás izzadságát szagolva álltunk sorba a közös zuhanyozó előtt, együtt hörögtünk a gázálarc szorításában, talán együtt álltunk őrséget a laktanya őrhelyein.
Olyan fiatalember ez a „Radu”, akivel megosztottam a gondolataimat. Tudja ki vagyok, mit csinálok, mit gondolok. Tudja, hogy egyik hobbim, nagy kedvtelésem a fotózás. Talán róla is készítettem képet…
(A rengeteg költözés után alig maradt meg néhány egykori fotó, néhány tekercs negatív. A régi dolgaim között kutatva bukkantam rá erre a képre. 1988-ban készítette rólam egy kedves barátom, akivel gyakran együtt fotóztunk.)

Radu, Radu…Ki vagy te? Hová vetett a sors? Van-e lelkiismeret furdalásod?

Az őrnagy „Radu” jelentése alá is ír néhány értékes megjegyzést. Többek között eligazítást javasol „Cristian” számára, feladatot ad a besúgónak, megmondja, mire kell figyelnie, mit kell kérdeznie. Rövidesen látni fogjuk, hogy a feladatot „Cristian” precízen el is végzi.

kapcsolódó oldalak:

Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy mindenkinek szembe kell néznie a múltjával. Ismernünk kellene a volt szekusok nevét, a besúgók nevét, azok nevét, akiket követtek. Soha nem késő.

Az előző írásomhoz fűzött megjegyzéseket mind-mind köszönöm. Azoknak is, akik saját nevük alatt mondtak véleményt, azoknak is, akik álnév mögé bújtak. A félreértések elkerülése végett engedjék-engedjétek meg, hogy néhány észrevételre reagáljak.
Soha nem állítottam, hogy hős lettem volna. Számomra teljesen normális volt, hogy nem adom el a lelkem, nem leszek besúgó. Teljesen normális volt, hogy nem jelentek senkinek semmit senkiről. Nem éreztem magam akkor sem hősnek. Engem nem pofoztak fel, nem vertek el, nem rugták le a vesémet, nem dugtak börtönbe, nem deportáltak, nem verték ki a fogaimat, stb. Kis marhaságokkal zsaroltak, amiknek nem engedtem. Ennyi.
Igen, szembe lehetett röhögni őket. Lehet, hogy infantilis reakció, de erre voltam akkor képes.
És nem voltam egyedül. Biztos vagyok, hogy még rengetegen vannak, akik megtagadták az együtt működést. És nem török pálcát azok fölött, akik gyengék voltak. Csak egyszerűen tudni akarom, hogy ki volt, az én esetemben Cristian, Radu és Prodan.

Számomra ebben a történetben a kontextus zavaró.
Hónapok óta folyik a volt szekusok és besúgók leleplezése. Bár egy megtisztulási akcióra lenne szükség, a múlttal való szembenézésre, őszinte feltáró munkára, ám most mégis azt kell mondanom, hogy egyelőre aljas, sötét szándékú manipulációval állunk szembe. Valakik szándékosan össze keverik a listákat. Egyszerre beszélnek besúgokról és megfigyeltekről. Szándékosan keverik gyanúba azokat is, akiket megfigyeltek, akiknek minden lépését követték, a magánélet minden mozzanatát rögzítették. Ennél aljasabb manipulációt nehéz lenne kiagyalni.

Nincs üldözési mániám, de mégis eszembe jut, hogy az utóbbi hónapokban több nyilvános beszédemben bíráltam Basescut, Monica Macoveit, a volt szekut, az átmentett szekusokat és azok üzérkedéseit. És eszembe jut az a két fenyegetés, amiben idén tavasszal részesültem.
Egy levél, meg egy közvetlen fenyegetés ismeretlen férfiak részéről egy bukaresti benzinkútnál. Akkor egyiknek sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.

Miért figyelt engem a szeku?
Milyen veszélyt jelenthetett az akkori rendszerre egy 19-20-21-22 éves egyetemista?
Nem tudom. Az én észjárásom nem elég rafinált ehhez.
Az ő szemükben mindenki gyanús volt, potenciális veszélyt jelentett a rendszerre.
Abban az időben kezdtem verseket írni, viszonylag szabadon beszéltem, és olyan értelmiségi körökbe jártam, amelyeket biztosan megfigyeltek. A fiatalokra jellemző vakmerőséggel fittyet hánytam a rendszerre…ennyi.

1989 tavaszán megpróbáltak beszervezni.
Húsvét másodnapján az egyetemről vittek be a szekura. Előadásról szólítottak ki 11 óra körül és éjszaka 11-ig tartottak bent.
Zsarolni próbáltak minden eszement hülyeséggel. Nincs tartozkodási engedélyem Kolozsváron, azaz nincs hivatalosan bejegyzett ideglenes lakhelyem.
Elengedik a bűntetést, ha vállalom az együttműködést.
Ne engedjék el, mondtam, és szemberöhögtem a tisztet és elutasítottam a próbálkozását. Ettől dühbe gurult és ordibálni kezdett.
Kirugat az egyetemről, Anyámat-Apámat kivágják a munkahelyéről.
Újrakezdjük, mondtam, és röhögtem.
Konfliktusos helyzetekben még ma is sokszor a röhögés fog el. Így reagálok én. Zsarolásnak, semmilyennek, soha nem engedtem.
Aztán órákra magamra hagytak egy rideg szobában, amelyben egy vasszekrény, egy asztal, két szék, egy tárcsa nélküli telefon és egy fogas volt.
Ültem és gondolkodtam.
Semmit sem fogok leírni, semmit alá nem írok, semmilyen egyeséget nem kötök, itt nincs kompromisszum, ismételgettem magamban.
Lesz, ami lesz.
Aztán nem lett semmi.
Csak újabb üvöltözés, mézes-mázas hízelgés rengeteg jó tulajdonságomról, meg a sok-sok előnyről, amivel az együttműködés járna, majd fenyegetés és újabb hízelgés.
Néhányszor hányingerem volt, egész nap nem ettem semmit, vizet nem adtak, de nyugodtan cigarettázhattam.
Az őrnagy baromian fel volt készülve belőlem. Még azt is tudta, hogy miket írok egy kék jegyzetfüzetbe, ami az íróasztalomon feküdt és a házból soha ki nem vittem.
Ekkor fogtam gyanút először, ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy ki lehet a besúgó.
De az is megfordult a fejembe, hogy ők járnak be a lakásba.
Aztán meg azzal érvelt, hogy ő huszonöt éve a tanügyben dolgozik, és milyen szuperül együttműködött két csíki diákkal, akik régen erre az egyetemre jártak. Neveket is mondott, mindkettőjüket jól ismerem, Apám volt kollegái.
Úgy tettem, mintha cseppet sem lepne meg az, amit mond, pedig valójában szinte elakadt a lélegzetem. Az egyik közülük gyakran megfordult nálunk.
Másnap telefonon mondtam is Apámnak az egész történetet. A nevektől ő nem lepődött meg, de a lelkemre kötötte, hogy soha semmit ne írjak le, ne vállaljak semmit. Lesz, ami lesz, mondta.
Este 11 órakor szinte elkergetett az őrnagy. Fenyegetően mondta, hogy még fogunk találkozni. Aztán még kétszer találkoztunk.
Először 1989 nyarán a vizsgaidőszak elején.
Anatómia vizsga előtt Cristea Erzsike asszisztensnő azzal fogadott, hogy azonnal menjek a rektorátusra. Kikerekedett szemekkel súgta, hogy Pétert is hívták. Akkor már sejtettem, hogy miről van szó.
A rektori irodában a rektor mellett a dékán, az őrnagy és egy fölöttem járó diáklány ült, aki a kommunista diákszövetség elnöke volt.
Nem mehetek vizsgázni, mert van némi gond, mondta a rektor.
Nem tudok semmilyen gondról, feleltem. Nincs hiányzásom, a téli vizsgám tízes, mi a baj?
Foci meccsekken, sörözés közben, baráti társaságban állam és rendszerellenes dolgokról beszélek, soviniszta vagyok, revizionista, stb.
Tagadtam, visszautasítottam és ismét a röhögőgörcs környékezett. Ismét próbálkoztak a csábítással. Határozott nemet mondtam, majd azt mondta a rektor, hogy elmehetek.
Végül késő este bemehettem vizsgázni és tanárom javára legyen írva, mivel kifogástalanul tudtam, tízest adott.
Másodszor és utoljára 1990 nyarán találkoztam az őrnaggyal.
Kolozsvár főterén jött szembe velem. Amikor meglátott, gyorsan átment az út másik oldalára. Utána mentem. A düh, és még inkább a kiváncsiság hajtott.
Köszöntem és kérdeztem, hogy mit csinál.
Szabadkozva mondta, hogy már nem dolgozik ott, így mondta, ott, nyugdíjazták és egy kis vegyesüzletet vezet, soha nem akart senkinek ártani, csak végezte a dolgát, ez volt az ő munkája…
Kivolt a besúgó, csak ennyit szeretnék tudni, montam.
Nem árulhatja el, kötelezi a titoktartás. És tett két olyan megjegyzést, amivel irányt mutatott. Nevet nem mondott, de a gyanakvást elültette a fejembe.
Holnapután megyek és megnézem a követési dossziémat. Igazolódni fog-e a több mint egy évtizedes gyanakvás vagy sem, majd kiderül. Egy dolgot viszont határozottan eldöntöttem: a dosszié tartalmát teljes egészében nyilvánosságra hozom. Nincs rejtegeni valóm, nincs semmi titkom. A lelkiismeretem tiszta, semmit soha le nem írtam, alá nem írtam, semmilyen kompromisszumot nem kötöttem, nem adtam el a lelkem soha.

Ma egy hete, augusztus 12-én, a lista megjelenését követő napon Csíkszentkirályra voltam hivatalos egy helyi rendezvényre. Politikus kollegákkal is találkoztam, lendületben lévő ifjakkal.
Szevasz! Na, hogy vagy? – kérdezte az egyik,kaján, szinte kárörvendő mosollyal az arcán.
Kitűnően, mint mindig, válaszoltam, és átnéztem rajta.
Ilyen helyzetekben lehet igazából megismerni az embereket. Rejtett arcukat egyetlen másodperc alatt felfedik. Rejtett gondolataik, vágyaik megjelenek szemükben, arcukon, félresikerült mosolyukban.
És vannak, akik taktikáznak. Köszönnek, kezet fognak, majd sietnek tovább. Sűrgős dolguk van. Máskor meg körbe udvarolnak….Hát igen, a jellem kontűrjei!
És mások, barátok, ismerősök vagy ismeretlenek, akik melléd állnak, nem játszanak, nem sietnek éppen most, most nem lesz sűrgős dolguk, mélyen a szemedbe néznek, elmondják a véleményüket, kérdeznek és meghallgatnak…
Ők vannak kevesebben!