1988 decembere. Már jól benne vagyunk a télben, kipihentük a fergeteges mikulási bulik fáradalmait, s tulajdonképpen a karácsonyi és a szilveszteri mulatságon jár az eszünk, amikor is egy „Radu” kódnévre válaszoló fiatalember titokban besurran a „Bobilna” (Bábolna) nevű konspirativ házba. Oda már megérkezett Fodor Emil őrnagy, a kolozsvári szekuritáté tisztje. Ő munkában van éppen, dolgozik. Védi a kommunista diktatúrát, információkat gyűjt a rendszer vélt és valós ellenségeiről.
Jobb résen lenni, nehogy már meglepetés érje az elvtársakat. Nem igazán szerették a meglepetéseket, amint azt az egyik besúgó jelentésére firkantotta rá Fodor őrnagy felettese.
Szóval megérkezik „Radu”, az asztalon már előkészítve a fehér lap, az őrnagy meg kiváncsian várja a beszámolót, hisz neki is jelentenie kell, ő sem hiába kapja a fizetést, nem ingyenélő.
El tudom képzelni azt, hogy „Radu”-nak nincs az egészhez kedve, valamikor legyűrték, hányingere van minden egyes találkozó alatt, elalvás előtt retteg is egy kicsit, hogy majd egyszer kiderül, de végül is elnyomja az álom, most éppen jó, aztán lesz ami lesz.
Persze, az is lehetséges, hogy „Radu” őszintén teszi a dolgát, sőt, még egy kicsit élvezi is a helyzetet. Titkos ügynök, besúgó, gyűjti az információkat, jól akar dolgozni, teljesíteni akar, hogy legyen az őrnagy megelégedve. Talán pénzt is kap a munkájáért, vagy más juttatást, kis segítséget, ami a pokolbeli létet édesebbé teszi.
Most, amikor olvasom a „Radu” által 1988 december 13-án írt szigorúan titkos jelentést, inkább a második változatot tartom hitelesnek.
„Radu” szereti azt, amit csinál. Nem dolgozik vakon, ész nélkül, találomra. Világos, mint az augusztusi déli verőfény, hogy „Radu” pontosan kiszabott feladatot hajt végre. Érdeklődik, kérdez, talán még véleménye is van a Visszhang rádió körüli bonyodalmakról.
„Radu”, akárcsak „Cristian”, magyar kollega. Emlékezetem szerint én 1989 előtt román kollegáimmal soha nem beszéltem a Visszhang rádióról, egyáltalán nem beszéltem velük ilyen jellegű problémákról.
Helyesen írja „Radu”. 1988 végére a Visszhang rádióból már csak egy focikupa maradt. Volt több mint harminc csapat, mind-mind magyar fiúk, igazi szurkolótáborral többnyire lányokból, igazi meccsek, majd utána sörözések, bulik, beszélgetések.
Anélkül, hogy túlértékelném a Visszhang kupa fontosságát, az amolyan magyar önszerveződés volt, egy hely, ahol együtt voltunk, egy kis sziget a pokol közepén.
1988-ban az őszi bajnokság döntőjét a „Torpedo” és a „Leo” játszta. A tét 2000 lej volt, amit közösen ittunk el. Akkor az rengeteg pénznek számított, a csapatok benevézi díjából gyűlt össze. Én nem voltam soha nagy focista. Illetve úgy a helyes, ha azt mondom, hogy én olyan igazi pótjátékos voltam. A foci nem hozott nagyon lázba, de a társaság kedvéért megerőltettem magam.
Az 1988-as őszi döntő után a Kaszinóba vonultunk, ahol 2000 lejre ittunk sört, ami egyáltalán nem volt kevés. Akkor hét lej volt egy korsó sör. A buli végén már esztelen éneklésbe fulladtunk, s aki még bírta, az felment a Rákóczi útra bulizni.
„Radu” jelentése alá Fodor őrnagyelvtársnak Neciu Gavril őrnagy arra hívja fel a figyelmét, hogy ellenőrizni kell ezeket a focizó magyar fiúkat, de különösen azt, amit a meccsek után beszélnek.
Aztán jön Tinca Ovidiu alezredes, aki a kolozsvári szeku vezetőjének helyettese, és azt a feladatot adja, hogy a csapatokat fel kell számolni, meg kell szüntetni és a kezdeményezőket figyelmeztetésben kell részesíteni.

Az állatorvosi egyetemen 1989 előtt egyetlen olyan tanárom volt, akivel a formális tanár-diák viszonyon túl néha egy kávé mellett elbeszélgettem. Általában ő hívott meg egy kávéra a tanszékre. Lengyel származású-nevű, kitűnő tanár és pedagógus. Így ismertem meg.
Amikor a követési dossziémat elolvastam, rögtön tudtam, hogy ki a „Prodan” nevű ügynök. Sajnos, a mai napig nincs erről bizonyítékom. Kértem a Bizottságot, hogy fedjék fel mindhárom illető kilétét. A napokban kaptam válaszlevelet Claudiu-Octavian Secasiu úrtól, a Bizottság (CNSAS) elnökétől, amiben tudomásomra hozza, hogy legnagyobb sajnálatára nincs módjukban felfedni az összes besúgót. Ugyanakkor megnyugtat, hogy a vizsgálódást folytatják és mihelyt újabb dokumentumok kerülnek elő a besúgókról, azonnal értesítenek.
Döbbenetes, hogy 16 év után még mindig a volt szekus tiszteket és besúgókat védi a titkosszolgálat, miközben boldog-boldogtalant hírbe kevernek, és a birtokukban lévő dossziékkal manipulálnak.

A következő jelentés már 1989 januárjában született. A diktatúra utolsó évének első hete. Persze, akkor „Cristian” sem tudhatta, hogy decemberben összeroppan a rendszer. Akkor úgy tűnt, hogy a diktatúra egy örökkévalóságig tartani fog. Nem lesz vége soha.
Szóval „Cristian” megérkezik a fagyos januárban a „Gloria” házba és arról számol be, hogy a megfigyelt személynek nem tetszett a román televízió szilveszteri műsora, és nagyon sajnálja, hogy nem nézhette a magyar televíziót, mert ott már kvázi szabadság van.
Így van, nekem egy cseppet sem tetszett a műsor.
Nálunk a családban gyerekkoromban csak a rajzfilmet szabadott megnézni, meg hétvégén a Stan és Bran filmet.
1988-89 Szilveszterén valahol a Maros völgyében buliztunk. Talán Gödemesterházán. Akkor úgy nézett ki a Szilveszter, hogy éjjel egy órakor, magyar idő szerint éjfélkor beszűntettük a bulit, pezsgőnk nem volt, de létezett az a bizonyos habzó bor. Mi azzal koccintottunk, elénekeltük a Magyar Himnuszt, majd mintha mi sem történt volna, buliztunk tovább.
„Cristian” a pontosság kedvéért még jól bemárt egy bánffyhunyadi kollegát, aki viszont a Magyar Televízió adását nézte, és összehasonlításképpen elmondta, hogy az mennyivel jobb, mint a bukaresti tévé adása.

Kronológiailag Fodor őrnagy összefoglaló jelentése következik, amelyben javasolja a figyelmeztetésemet.
Ezekből az irományokból még néhány érdekes dologra fény derül.
Azt írja az őrnagy, hogy KISZ-tag vagyok. Erről mostanáig nem volt tudomásom. Engem soha nem vettek fel a KISZ-be, nem is javasoltak felvételre, nem volt KISZ tagsági könyvem, nem fizettem tagdíjat. Abban a hitben éltem, hogy nem voltam KISZ-tag. Most meg azt olvasom, hogy mégis az lettem volna. Na, én ezt kötve hiszem.
„Prodan” meg azt állítja, hogy Anyám alpolgármester volt.
Kérdeztem is a napokban Anyámat, hogy volt-e valaha alpolgármester?
Na dehát fiam, ennyit tudhatnál, mondta meglepődve. Soha, tette hozzá nevetve.

Elküldve: KáHá , csütörtök, 2006. szeptember 28., 2006 , 10:43.